Mentő tűzvédelem

A tűzoltóság története

A nomád életmódot folytató magyar nemzetségeket a tűz csak ritkán fenyegette. A Kárpát-medencében való letelepedést követően viszont megváltozott a helyzet: a zárt települések, a korabeli építőanyagok és a zsúfolt építkezések megnövelték a tűzesetek számát. A tűz elleni védekezés közösségi feladattá vált.

Európa más államaihoz hasonlóan a középkori magyar tűzvédelem is lassan fejlődött, melyben a feudális társadalom általánosan érvényesülő hibái – mint például a zsúfolt, és ez által tűzveszélyes területektől távol lakó, anyagi javakkal rendelkező földesurak áldozatkészségének hiánya – is szerepet játszottak.

I. (Szent) István király, a magyar államiság megalapítója már rendelkezést hozott arról, hogy „Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólitásokra minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrzik.” Ez a rendelkezés az első magyar tűzvédelmi előírásnak tekinthető.

A tüzek őrzése mellett I. István a gyújtogatásokról is szigorú intézkedést hozott, mely szerint „Végeztük: hogy ha valaki más ember épületeit ellenségeskedésből felgyujtja, állassa helyre az épületeket, és valami házi eszköz odaégett, fizesse meg, és annakfelette adjon tizenhat tinót, ki összevéve hatvan ezüst pénzt ér.” A gyújtogatások valóban gyakori problémát jelenthettek, hiszen nemcsak, hogy törvényi szabályozást hoztak ellene, de a gyújtogató büntetése az épület helyreállítása, és a kárba veszett berendezések megfizetése mellett további, jelentős mértékű kárpótlást is magában foglalt.

A későbbi századok során a törvények már nem csak a gyújtogatókra, hanem az azzal fenyegetőzőkre is súlyos – esetenként halál – büntetést mértek.

Az első komolyabb tűzvédelmi intézkedések a városi polgárság kialakulásával egyidejűleg jelentek meg. A tűzoltás a céhek, a kézműves szervezetek és a lakosság közös feladata volt, a tüzek oltása a külföldi tapasztalatokkal rendelkező céhtagok irányítása mellett zajlott. Ugyanakkor az alkalmazott technikai eszközök – egyszerű vödrök, létrák, kéziszerszámok – fejletlensége miatt a lakosság egy nagyobb kiterjedésű tűzzel szemben csak kevés sikerrel vehette fel a harcot.

A szervezettség megindulása

A XVII. században a diák-tűzoltóságok megalakulásával jelentek meg az első, önkéntes alapon szervezett tűzvédelmi erők, melyek közül a debreceni és a sárospataki kollégium diák-tűzoltói emelkedtek ki. A diákok eleinte csak a kollégiumok területén, belső udvarán tevékenykedtek, illetve tartottak váltásos éjjeli őrjáratokat, míg az 1600-as évek vége körül már a városban támadt tüzek oltásában is komoly szerepet töltöttek be.

A diáktűzoltók két csoportra oszlottak: oltókra és bontókra. Amíg az oltók a tűz mihamarabbi eloltását, addig a bontók a tűz továbbterjedésének rombolással történő megakadályozását segítették, melyhez az ún. gerundium állt rendelkezésükre.

A középkor évszázadai során megjelent, különböző tiltó és szabályozó rendelkezések ellenére is egyik tűzeset követte a másikat, így a XVIII. század elejére már az országgyűlés is kötelességének érezte, hogy komolyabban foglalkozzon a tűzvédelem kérdésével.
Az 1723-ban megjelent II. dekrétum a közigazgatás megoldandó feladati közé sorolta a tűzvédelmet. A törvény kihirdetése után évtizedekig nem történt változás, sem a tűzvédelem szervezete, sem felkészültsége nem vált megfelelővé. Ezért 1788-ban II. József olyan országos tűzoltalmi intézkedést – Tűzrendészeti Pátenst – adott ki, amely négy csoportba osztotta a feladatokat: megelőzés, tűzjelzés, tűzoltás teendői, az építkezésben alkalmazandó tűzvédelmi követelmények. II. József pátense a tűzvédelem szakmai felosztásának alapja napjainkban is.

Gróf Széchenyi Ödön

Egészen a XIX. század közepéig a tűzoltást a céhek tagjai végezték és irányították. Európában az első önkéntes tűzoltó szervezetet az akkor még a Magyar Királysághoz tartozó Aradon hozták létre 1835-ben. A szabadságharc következményeként a Habsburg-önkényuralom sokáig nem engedélyezte az önkéntes tűzoltó-egységek működését, így a Soproni Tűzoltó- és Tornaegylet csak 1866-ban, míg a Pesti Tűzoltó-egylet, illetve a főfoglalkozású (hivatásos) tűzoltóság 1870-ben – mindkettő Gróf Széchenyi Ödön vezetésével – kezdhette meg működését. Ezt követően már sorra alakultak más városokban, falvakban és községekben is a különböző tűzoltó egyletek és egyesületek, valamint tűzoltóságok.

A XIX. század végén a technikai fejlődésnek és a hatékonyabb eszközöknek köszönhetően a tűzoltó szervezetek már nagyobb hatékonysággal működhettek, mint a céhek, iparosok tűzoltásra kötelezett tagjai, ezért jelentős anyagi támogatásban is részesültek a településektől. Az anyagi támogatás ebben az időszakban jelenik meg először a magyarországi tűzoltóságok történetében.

XX. századi változások

A XIX. század utolsó évtizedei és a XX. század első évtizede a hivatásos és önkéntes tűzoltó-egységek létszámának növeléséről, technikai eszközeik bővítéséről ismertek. Az I. világháború szerte Európában, így hazánkban is megakasztotta a fejlődést, mivel a hivatásos és önkéntes tűzoltó-legénység nagy részét elszólította hivatásától, komoly veszteségeket okozva ezzel az akkori magyar tűzvédelemnek is.

A világháborút követően közel két évtizedet kellett várni a tűzrendészet fejlesztéséről szóló 1936. X. törvénycikk, és annak végrehajtásáról rendelkező 180.000/1936. számú BM rendelet megjelenéséig, melyek az addig szétszórtan és nehezen megtalálható jogszabályokat hatályon kívül helyezték, s a tűzrendészetet országosan egységessé tették. A tűzoltóságokat négy kategóriába sorolta: hivatásos, önkéntes, köteles, és magán tűzoltóságokba (mely felosztás a jelenleg működő szervezeti kereteknek is az alapja). A rendelet többek között szabályozta az óvintézkedéseket, a tűzveszélyes anyagok kezelését, az építkezések, az épületek és az üzemek tűzrendészetét, a mentő és a felderítő tűzrendészeti feladatokat is.

A háborús veszély miatt felgyorsult a hivatásos tűzoltóságok felállítása, de ezen testületeknek már a légoltalmi hálózat irányítása is fontos feladatuk volt. Az 1930-as évek végén elindult fejlődésnek a kirobbanó II. világháború szörnyű pusztítása vetett véget, mely ismét sok önkéntes és hivatásos tűzoltó hadrendbe állítását vonta maga után. A laktanyák, a szertárak, a gépjárműfecskendők, a speciális szakfelszerelések nagy része megsemmisült, a megmaradt használható felszereléseket a háború utolsó éveiben Nyugatra – leginkább Németországba – szállították.

A háború befejeződése után megindult a küzdelem a tűzrendészet újjáépítéséért, újjászervezéséért. Az 1945-ben, illetve 1946-ban hozott jogszabályok teljesen új alapokra fektették a tűzoltóságok szervezetét. Megszüntették a különböző elnevezésű és jellegű tűzoltóságokat, és megszervezték az egységes magyar tűzoltóságot. Létrejött az Országos Tűzoltó Főparancsnokság, melynek irányításával működtek a megyei tűzoltó-parancsnokságok, azok irányításával pedig a városi hivatásos állami tűzoltó-parancsnokságok. Az állami tűzoltóság a Belügyminisztérium részeként, annak alárendeltségében működött. A központi irányítás a minisztérium feladata volt, míg a területi szervek a később megalakuló tanácsok intézményeként működtek.

A két világháború jelentősen visszavetette az önkéntes tűzoltó szervezetek működését, hadrafoghatóságát is. A háborúknak rengeteg önkéntes tűzoltó is áldozatává vált, melynek következményeként nem minden településen szervezték újjá a tűzoltó egyesületeket. Az állami tűzoltósági rendszer kiépítésével, a központi irányítással új irányvonalat vett a tűzvédelem és a tűzoltóság fejlesztése, melyben a megmaradt önkéntes tűzoltó szervezetek szerepe háttérbe szorult.

Az önkéntes tűzoltó mozgalom az 1970-80-as évekre sok helyen megtorpant, több helyen megszűntek az egyesületek, és csak az igazán elkötelezett személyeknek volt betudható, hogy számos helyen sikerült megőrizni a hagyományokat és fenntartani a működőképességet.

A rendszerváltozást követő időszak

A rendszerváltás jelentős változásokat és nagy átszervezéseket vont maga után. A tűzvédelemről való gondoskodást a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény az önkormányzatok feladatkörébe sorolta. A korábbi állami hivatásos tűzoltóság két részre oszlott: az országos és megyei tűzoltó-parancsnokságok állami szervként, a városi tűzoltóságok önkormányzati intézményként működtek tovább. 2000. január 1-jén a Tűzoltóság Országos Parancsnoksága és a Polgári Védelmi Országos Parancsnokság összevonásával megalakult az Országos Katasztrófavédelmi Főigazgatóság, a megyei tűzoltó-parancsnokságokból létrejöttek a megyei katasztrófavédelmi igazgatóságok, mint az hivatásos önkormányzati tűzoltóságok szakmai felügyeleti szervei.

2012. január 1-jével létrejött az egységes állami katasztrófavédelmi szervezet. Ez a rövid mondat a tűzoltóság és a polgári védelem korábbi szervezeti felépítésének, feladatainak, működési rendjének nagy horderejű átalakítását és ennek megfelelően a szervezetekre vonatkozó jogszabályok módosítását, új jogszabályok és belső szabályozók megalkotását jelentette. A katasztrófavédelemről és a hozzá kapcsolódó egyes törvények módosításáról szóló 2011. évi CXXVIII. törvény hatályba lépése mélyreható változásokkal járt a katasztrófavédelmi szervek feladatai, működése tekintetében. A törvény kimondja, hogy a tűzoltás, műszaki mentés állami feladat. A hivatásos tűzoltóságok működési területe Magyarország teljes területét lefedi.

Napjainkban Magyarország mentő tűzvédelmi feladatait az alábbi tűzoltóságok látják el:

• Hivatásos tűzoltóságok (106 db), továbbá a hivatásos tűzoltóságok részét képező katasztrófavédelmi őrsök (47 db)
• Önkormányzati tűzoltóságok (60 db)
• Önkéntes tűzoltó egyesületek (689 db), melyek közül jelenleg 64 db önállóan beavatkozó státuszban működik
• Létesítményi tűzoltóságok (64 db)
   

Forrás: Pintér Sándor tű. százados Mentő tűzvédelem kialakulása Magyarországon című szakdolgozata