Page 14 - magazin-október

12

gesztett képeket, hiszen valamennyin az ő szignó-
ja díszeleg. „Már gyermekkoromban imádtam a
múzeumokat, volt, hogy megszöktem otthonról és
a Nemzeti Múzeumban találtak meg. Órákat tud-
tam egy festmény előtt állni és csodálkozni benne.”
– emlékezett vissza Jambrik Rudolf. Az első festő-
állványt a bátyjától kapta, a szakmai fogásokat
könyvekből, autodidakta módon sajátította el, azt
vallja, hogy a festés az, ami kikapcsolja, megnyug-
tatja. „Volt, hogy olyannyira kikapcsolt, hogy reg-
PORTRÉ
Rendkívüli helytállásért vörösiszap-katasztrófa gel kilenckor elkezdtem festeni és délután négykor
Fotók: Jóri András és FKI VideócsoportÉrdemjelet is.arra eszméltem fel, hogy megérkezett a feleségem,
akinek megígértem reggel, hogy érte megyek a
Amikor a családra terelődött a szó, Jambrik munkahelyére.” Vászonra, farostra vitte már az
Rudolf tréfásan megjegyezte, biztos a vérükben indiai földrengést, az első tűzoltóautót, amin
van a hivatás, hiszen a lányai és a vejei is tűzoltók. vonult, de a Tádzs Mahalt is.
Mint kiderült, azt szeretné, ha felnőttként a két
unoka is a szervezethez kerülne. „Nem kértem,
hogy a gyerekeim kövessenek, ők maguk határoz-
tak a tűzoltólét mellett. A család tolerálta az élet-
formámat, ám valahogy mégis bennük volt az,
hogy az évek során sok minden elmaradt azért,
mert nem voltam velük. Aztán amikor a lányok is
tűzoltók lettek, akkor már érthetővé vált, hogy ez
egy ilyen hivatás”. Az ünnepek tolódtak, akkor tar-
tották meg őket, amikor az ezredes otthon tudott
lenni, mert éppen nem volt ügyeletes. A naptárt
egy saját, tűzoltónaptárrá kellett átalakítaniuk.

A kirendeltségvezető szabadidejében szívesen
ejtőernyőzött mindaddig, amíg a sportorvos el nem
tiltotta tőle, ma már csak különleges alkalmakkor
ugrik. Mostanság inkább az úszásnak és a festé-
szetnek hódol. Utóbbi bárki számára világossá
válik, aki közelebbről megnézi az irodájában kifüg-

A kérdésre, hogy mi lesz, ha jön a nyugdíjas idő-
szak, nevetve felelt: „Nem érzem magam idősnek,
vagy nagypapának. Tűzoltónak érzem magam és
nem szeretnék nyugdíjba menni. De persze egyszer
muszáj lesz.”

Balogh Eszter